Lángnyelvek között pörkölődött a szalonna, kolbászról csöpögő zsírcseppek éltették a parazsat, miközben a damásdi vár romjain megpihentem. Ám a gyomor mégis üres maradt, dideregve, éhesen ért véget a hétvégi kirándulás.
Harminc? Negyven? Ötven kilométer/óra? – számolgattam magamban, mennyi az annyi. Mi az a szélerősség, ami otthonmaradásra bír, van-e olyan erős fuvallat, ami elveszi a kedvem egy kis sétától? Fél óra végül is nem a világvége, csak harminc perc, ha közben gyalogolunk is, akkor elméletben kevésbé fázunk.
A Letkés-Ipolydamásd-Szob útvonalon vagy éppen fordított irányban, a Duna felől a „hajózható határfolyó” folyásirányával szemben haladva, számtalanszor elautóztam már ott, ahol egykor egy vár magasodott. Foghatnánk mindent a törökökre, több évszázad elteltével nemcsak ádáz ellenségeink tehetnek róla, hogy alig-alig találjuk meg a régi, kevésbé látványos falmaradványokat.
Előbb balra, majd jobbra, aztán megint balra néztem, mielőtt átrohantam volna az úton. Magas ember révén a szalagkorlátot szinte helyből átugortam, majd pár méter megtételét követően már ott is álltam az egykori várdombra vezető lépcső alján.
A kifakult, repedező fakorlát illik-e hely hangulatához, az elmúlást jelképezi, akárcsak a virágba borult fák között felbukkanó régi várfal is. Mérnöki precizitást és derékszöget ne keressünk, de a várépítők nem spóroltak az anyaggal, még ma is látható némi emlék egy jobb sorsra érdemes várromból.
Lépcsőfokról lépcsőfokra haladva éreztem, hogy erősödik a szél. Egy-egy fuvallat alaposan megtépázta a virágzó fákat, rendre fehér szirmok terítették be az országutat. Szépen harcolt az időjárással megannyi fűben rejlő árvacsalán, ibolya és salátaboglárka, de a sárgás-kékes-lilás virágszőnyeg aznap sértetlenül megúszta a rohamokat.
Hát megérkeztem. Ennyi lenne? Tártam szét a karomat a padok, néhány ismertető tábla és egy fakereszt láttán. Leültem asztalra, gondolatban már nyársra tűztem a szalonnát és a kolbászt. Amint megsült, a bicskámmal felszeleteltem, kenyérre tettem és jóízűen falatoztam, miközben azt képzeltem el, hogy az Ipolyon érkező török hajók az ipolydamásdi vagy a lelédi parthoz közeli zátonyon akadna fel inkább. Persze se hajó, se szalonna, minden csak a képzelet szüleménye volt.
Színét vesztett nemzeti színű szalaggal rögzítették a feszülethez a vázát és a művirágokat. A mécsesekben már régen pislákolt gyertya, végül is, az üvegről már lepattogott a sárga bevonat, a tetejét megette a rozsda. Mintha megállt volna-e helyen az idő.
Az ipolydamásdiak biztosan büszkék rá, hogy volt egyszer egy vár a településükön. De hogyan lehetne még látványosabbá tenni a romokat? Egy korabeli vártámadás megidézésével, mely során a törökök és a magyarok kardot rántva vívnának egymással? A vár 3D-s rekonstrukciójának elkészítésével, melyet egy QR-kód beolvasás után a saját telefonunkon nézhetnénk meg?
Az idő megválaszolja majd ezeket a kérdéseket, de annyi biztos, hogy szélcsendes időben biztosan sütögetek majd egyet a várdombon és az asztaloknál ülve nézem majd, ahogy az Ipoly sebesen rohan a Duna felé.
Walczer Patrik, e sorok szerzője, újságírói hivatása mellett szenvedélyes természetjáró, aki a kirándulásaira sosem felejti magával vinni a fényképezőgépét. Kedvelt célpontja a Magas-Tátra és természetesen a Dunakanyar. A jól ismert túracélpontok látogatása mellett egyre gyakrabban keres fel rég elfeledett ösvényeket vagy járatlan erdőket. Ha szeretnétek a többi képét is megnézni, keressétek fel és kövessétek be az instagram oldalát
Megközelítés
