Piknikezni, sörözni, de akár egy jót merengeni is lehet a Klastrompuszta felett a fák öleléséből kiemelkedő Kémény-szikláról, ahonnan gyönyörűen láthatjuk azt is, ha Kesztölc térsége vastag ködbe burkolódzik. Rövid, egyben fárasztó az út, de megéri felmenni a fehér sziklaszirtre.
– Kirándulunk egyet? – kérdezte egy kedves ismerősöm a Kéktúrázás napja előtt, természetesen habozás nélkül igent mondtam. Amolyan ráhangolódásként Dorogról indultam el, a kis akácos erdőn a kék sáv jelzésen közeledtem Kesztölc központjáig. Úgy sejtettem, hogy hazánk első túraútvonalának egy szakaszát fogjuk kényelmesen bejárni, erre a reggeli séta bemelegítésként tökéletes volt. Végül nem így lett.
– Úgy döntöttem, hogy nem kéktúrázunk, hanem felmegyünk a Kémény-sziklára. Mit szólsz? – javasolta, majd bólintottam. Akkor még nem sejtettem, hogy hol lesz az úti cél, nem ismertem a helyet, így fűtött a kalandvágy. Sok erdőjáróval találkoztunk Klastrompusztáig, ahonnan a tömeg egy része Piliscsév, másik fele Dorog irányába sétált, mi pedig a sárga sávon, a Pilis-nyereg felé indultunk tovább.
Ha hegynek felfelé öt perc elteltével már liheg az ember, akkor igazából két dologra lehet gondolni: vagy gyors a tempónk a terepviszonyokhoz képest, vagy gyenge az állóképességünk. Esetemben utóbbi volt igaz, ám a lélegzetvételnyi szünetek, pár perces pihenők elegendők voltak arra, hogy leküzdjem a további emelkedőket. Eszmecserére is volt időnk, a munkahelyi stressztől a kedvenc futballcsapaton át a kedvenc pilisi élményig minden szóba került.
– Jobbra már látszik a kőfal. Annak a tetejére fogunk felmenni – mutatott társam jobbra, a fák mögött elhelyezkedő sziklákra. Rögtön a déjà vu érzése kerített el. Néhány éve egy hetet töltöttünk el az ausztriai Mondsee nevű tónál. Ha már ott voltunk, egyik nap kihasználtuk a lehetőséget és elindultunk hegyet mászni. Úgy véltük, hogy az útvonal szépen egyenletesen, folyamatosan emelkedik majd, „megkerüli a sziklákat” és körbe vezet majd fel a csúcsra, de a mosoly hamar arcomra fagyott. Az akkori túrán a terep első harmada hasonlított a Pilisre, majd aztán jöttek a függőleges létrák és láncok, adrenalinból sem volt hiány.
Itt, Klastrompusztánál ugyan ilyen „nehezítésekkel” nem találkozunk, de azért kellemesen elfáradunk, ha nagy lendülettel, sietősen érünk fel az immár zöld kereszt jelzésen a sziklára. WOW, vagy AHA! Mindössze ez a két hárombetűs szó, netán a négybetűs „AZTA!” hagyja el ajkainkat, ha kisétálunk a szirtre, ahonnan Piliscsévtől Dunáig elláthatunk.
Barátom itt szisszentett rá a sörére, én maradtam a víznél, italozva ültünk ki a képződményre. Távolban a Gerecse torony villogott, balra kisebb további szirtek bukkantak elő az erdőből, jobbra a szőlők egészen a hegy lábáig felkúsztak. Azért a szintkülönbség is érződik, ha óvatosan lepillantunk. Klastrompuszta és az összes többi település egy domborzati viszonyokat is hűen ábrázoló terepasztalhoz hasonlítanak.
Eljátszottam a gondolattal! Mi a gyönyörűbb innen? Ha a köd ellepi a térséget és csak a Kémény-szikla illetve a magasabb hegyvonulatok emelkednek ki belőle? Vagy a naplemente, melynek utolsó sugarai még végigsimítják a Magosi-hegyet, a Plesinát és az egész Dorogi-medencét? Esetleg szimplán elég, ha az őszi színekbe öltöző pilisi gerincet kémleljük innen, vagy a zúzmarás téli tájat kívánjuk magasból megnézni? Valószínűleg mind remek választás!
Walczer Patrik, e sorok szerzője, újságírói hivatása mellett szenvedélyes természetjáró, aki a kirándulásaira sosem felejti magával vinni a fényképezőgépét. Kedvelt célpontja a Magas-Tátra és természetesen a Dunakanyar. A jól ismert túracélpontok látogatása mellett egyre gyakrabban keres fel rég elfeledett ösvényeket vagy járatlan erdőket. Ha szeretnétek a többi képét is megnézni, keressétek fel és kövessétek be az instagram oldalát
