A Rám-szakadék elbűvölő téli arca– Walczer Patrik képriportja

2023. február 9.

Befagytak a vízesések és a csobogók, a kövek csúsznak, jégorgonák fújják a szurdok himnuszát, miközben valójában síri csend honol a sziklák között. Képriport az ország egyik legnépszerűbb természeti kincséből, a dömösi Rám-szakadékból.

Csak mi voltunk ketten a természetben. Én és az itt-ott befagyott Malom-patak. Na meg a vonatfütty, mely átszűrődött a Duna túlpartjáról. A csobogás hangja és a kürt kiáltása szinkronban voltak, nem nyomták el egymást, majd nyerítés rondított bele az idillbe. Egy ló? Meg még egy? Igen, ők itt élnek, és így üdvözölték a vendégüket.

A természet a legnagyobb művész, simán megállná a helyét absztrakt alkotóként. A patak felszínén a jégtüskék adták az itinert, hozzájuk igazodtak a légbuborékok, így alkotva meg a tökéletes kompozíciót. Bámulatos. Ha akarnám, akkor sem tudnám lemásolni. Néhány éve Krakkóba tartva megálltunk Zakopanéban. Hosszú percekig néztem a hegyről lezúduló patakokat, melyek vadul csorogtak le a havas kövek között. A dömösi látvány szinte kitörölte azokat az emlékeket. Magyarország is van olyan csodás, mint a Tátra, ezt bátran állíthatom.

A hagyomány szerint 1885-ben két helyi kislány itt pillantotta meg Szűz Mária képét a fán a kis Jézussal. Szeretem az ilyen misztikus helyeket, valósággal érezni lehet az erejét. Egy gyors ima, és már folytattam is az utat a Rám-szakadék felé.

A víz mindig utat tör magának, a patak az összefonódó jégtáblák alatt is sebesen rohant a Duna felé. Hol előtört, másutt alábukott, annak függvényében, hogy milyen vastag páncél állta útját. Egy igazi túlélő, ki mindig eléri a célját. Példát vehetnénk róla. A Rám-patak mentén sétálok. Emelkedő terep, egyre szűkülő völgy, csúszós kövek. A természet átvert, az állóképesség mellett vakszerencse és odafigyelés is kellett a sikeres teljesítéshez. Egy barátom váltig állítja, hogy az erdőben jó lakkcipőben túrázni, mert kellően melegen tartja a lábát. De ide már bakancs kell. Az első akadály a Rám-szakadékban. Nagy lélegzetvétel, gyönyörködés a különleges jégvilágban.

Egy újabb csoda a szurdokban. A jég nem ropog, masszívan megtart, alatta néhol elsuhan néhány buborék. Egy sas repül el felettem, a vonatot már nem hallom, túl messze járok a Dunától. Visszafordulni nem lehet, nem adom fel. A korlát masszív, akkor is megtart, ha baj történik. Ha nem lenne másik út, azt mondanám, hogy vége, ennyi volt. Már ezzel a látvánnyal is beérné az ember. Vajon meddig lehet ezt fokozni? A korlát felfelé vezet, újabb csodákat rejt a hely.

A legnagyobb zuhatag. A sapkám levettem, és meghajoltam előtte. Nyáron a létrán mászva könnyen vizes lesz az ember, a köveken megpattanó cseppek átáztatják a ruhákat. Most száraz maradtam, leszámítva azt, hogy egy helyen bokáig beleszakadtam a patakba. Még sosem jártam Erdélyben, de ismerőseim azt mondták, szép szurdokok vannak arrafelé. Valahogy így képzelem el az ottani téli világot. Az út zárva van – suttogta halkan a patak. A fényképező állvány itt marad, mert egy kézzel mászni életveszélyes, és máskülönben ki is vinné el innen? A tolvajok nem ide járnak lopni. Öt lépés után fellélegeztem, a létra felső része kevésbé csúszott.

Jégorgona. A Rám-szakadék kántora nem szólaltatta meg, a hangszer néma maradt. Jobb is, a csend aranyat ér a szurdokban, ritka, hogy ennyire kihalt ez a hely, mivel évente több mint százezren tapossák itt a köveket.

Tavasszal, amikor jön a felmelegedés, a természet felébred, a patak kiolvad, és vad, sebes zuhatagként magával visz mindent, ami az útját állja. Befagyott farönkök, szikladarabok kerülnek közelebb végállomásukhoz, a Dunához.

Walczer Patrik, e sorok szerzője, újságírói hivatása mellett szenvedélyes természetjáró, aki a kirándulásaira sosem felejti magával vinni a fényképezőgépét. Kedvelt célpontja a Magas-Tátra és természetesen a Dunakanyar. A jól ismert túracélpontok látogatása mellett egyre gyakrabban keres fel rég elfeledett ösvényeket vagy járatlan erdőket. Ha szeretnétek a többi képét is megnézni, keressétek fel és kövessétek be az instagram oldalát