A település nevének hallatán a legtöbb embernek a bogdányi Duna-part, a strand jut eszébe, és persze a közelében lévő vendéglátóhelyek. A környéken ismertek még a helyi szereplőkön alapuló színes kulturális programok, valamint a sváb hagyományőrző programok is. A szomszédos Visegrádi vár árnyékában talán kevésbé közismert, hogy Dunabogdány múltja szintén nagyon hosszú és gazdag, amit érdemes felidézni, felfedezni.
A település első írásos említése az Árpád-korból származik. 1285-ben a pilisi királyi erdőőrök Bogon nevű földjéről történik említés (ma Bogonhát-dűlő). Magát Bogdány birtokot 1287-ben, IV. László király idejében említik az oklevelek, ekkor egy időre az esztergomi érsek birtokába került a falu.
Dunabogdány a középkorban a környék jelentősebb települései közé tarozott. Királyi birtok, lakosai vámmentességet élveztek a Buda és Esztergom közötti úton, és csak a Margit-szigeti apácáknak tartoztak vámot fizetni. Mátyás király is oklevélben erősítette meg korábbi vámmentességüket, ami komolyabb kereskedelmi tevékenységre utal. Ez az időszak a település első fénykora.
A mohácsi vész utáni eseményekről egy helyi legenda is fennmaradt.
A Nepomuki Szent János szobor legendája
A Buda felé közelgő török sereg hírére, a budai várból menekülni kényszerült a királyi udvar és Buda lakossága is. Menekítették az értékeket is. Az egyik, Visegrád irányába haladó szállítóeszköz Bogdányba érve elromlott. A szállítók itt hagyták, a későbbi tovább szállítás reményében. A szekéren egy Szent János kőszobor is volt, amit korábban még a cseh király ajándékozott Buda városának. A török közeledésének a hírére a bogdányiak ezt a szobrot is elásták, és elmenekültek a közeli erdőbe. A törökök meg is jelentek, de az elásott szobor megmenekült a pusztítástól. Miután a törökök elvonultak, a lakók visszatértek az erdőből. A szobrot kiásták, és elhelyezték ugyanazon a helyen: a mai Szent János téren.
Érdekesség, hogy mai szobor kőtalapzatának bal felső sarkában még ma is jól látható egy évszám: 1527, melyet talán utólag véstek fel, de kőbe vésték a legendát.
A törökök ekkor még elvonultak. De 1541-ben elesett Buda, és 1544-ben Visegrád is, így Bogdányban is megkezdődött a „150 éves” török hódoltság időszaka. A lakosság ebben az időben áttért a református hitre.
A szőlőtermesztés már ekkor is hangsúlyosan jelen volt a település életében, olyannyira, hogy a bogdányi dinka szőlőfajta is innen eredezteti a nevét.
A török hódoltság és a felszabadító háborúk alatt sok megpróbáltatást kellett túlélni a lakóknak. Buda 1686-os visszafoglalása előtti időből szintén fennmaradt egy legenda.
A lefejezett gyerekek legendája
A visegrádi várból errefelé visszavonuló törökök egy ideiglenes fahidat (talán pontonhidat) kezdtek verni a Dunán. A bogdányi lakosság a töröktől való félelmében ismét az erdőbe menekült. A törökök fogvatartottak és magukkal hurcoltak kb. 40 janicsárnak szánt magyar fiúgyermeket is, akiket itt a hídfőnél lefejeztek. A törökök áthaladva a hídon a szigetre érve Vác irányába indultak, majd szintén egy fahídon átkeltek a Nagy-Dunán és csatlakoztak a váci török fősereghez. A helyi lakosság egy hét múlva visszatért a faluba és megtalálták a gyerekek holttesteit, amelyeket ott egy tömegsírba helyeztek. A legenda szerint az 1701-ben épült Szent Rókus-kápolna a gyermekek kegyeletére épült később azon a helyen.
Bogdány református magyar lakossága megfogyva bár, de túlélte a török-kort, a felszabadító háborúkat és a járványokat is. Gróf Zichy Péter földesúr 1723-ban a megmaradt lakosság mellé katolikus svábokat telepített be. /Ennek éppen idén van a kerek 300 éves évfordulója./ Ezzel hirtelen jelentősen megnövekedett a település lélekszáma. A katolikus svábok többségbe is kerületek. Az együttélés kezdetén a magyarok a hegyen éltek tovább, a svábok a mai Fő út mentén kezdtek új településrész építésébe.
Kezdetben akadtak nehézségek, és a meginduló ellenreformáció miatt ellentétek is. Több természeti csapás is érte a falut (árvíz, tűzvész), de ezek inkább csak összekovácsolták a lakosságot. Az 1800-as évekre már összenőtt a két településrész, megszűnt az elkülönülés, oldódtak a feszültségek, és szépen fejlődött a település. 1848-ban már a svábok közül is többen magyar nemzetőrnek álltak.
A katolikus vallás fontos szerepét egy népmonda is megőrizte:
Mári néni kenyerének mondája
Mielőtt a Csádri patak beleszalad a Dunába,
van egy kis ház, azt mesélik ott lakott a vén Mári.
Mindig, mindig csak dolgozott.
Vasárnap sem pihent soha.
Ünneplőben szőke lányok beköszöntek a kapuba:
„Mári néni szól a harang. Jöjjön Isten házába!”
De az öreg nem hallgatott semmiféle hívásra.
„Miért menjek templomba? Imádkoztam eleget.”
Látja Isten Mári néni öreg szívét. Kőszívét,
kővé változtatja egyszer valamennyi kenyerét.
Ott van ma is kemencénél a kőkenyér emlékbe.
Szőke lányok szép kék szeme félve tekint feléje,
amint mennek ünneplőben a vasárnapi misére.
A XIX. században a szőlő és a gyümölcstermesztés mellett már a kőbánya és a kőfaragás határozta meg a falu lakóinak életét. Ekkora tehető a faragott kőkapuk megjelenése és elterjedése is. 1896-ban Milleniumi emlékművet állított a község. A XX. század elejére nyúlik vissza a fúvószenekari hagyományok kezdete is. Ez az időszak a település második fénykorának tekinthető.
A „boldog békeidőket” az I. világháború kitörése törte ketté, amely sok áldozatot követelt helyben is. A Trianon utáni hazai nemzetiségi politika és Németország egyre erősödő befolyása megosztottságot szült még a helyi svábságon belül is. A háború alatt helyben is megalakult a Volksbund és voltak, akik önkéntesen német katonának álltak, de fontos tudni, hogy a helyi svábok többsége nem vett részt ezekben. A II. világháború után azonban a németek kollektív bűnösségére hivatkozva internálások, jogfosztások történtek.
Végül 1947-ben több mint 850 főt telepítettek ki Németországba. A kitelepítettek helyére részben a Felvidékről kitelepített magyar családok érkeztek. Ez az időszak hosszú időre traumatizálta a települést.
Álljon itt egy ikonikus történet ebből az időszakból.
A Szentkorona megmenekülésének története
A II. világháború után a templomtéren álló hősi emlékmű tetejéről két betelepült kommunista el akarta lopni a mintegy 50 kg súlyú bronz Szentkoronát. Tervük szerint az érte kapott pénzt elmulatták volna. Mivel mindezt az egyik kocsmában eszelték ki, így erről két bogdányi férfi is tudomást szerzett és még azon éjszaka leszedték a koronát, és biztonságos helyre rejtették el. Nagy volt másnap a csodálkozás, hogy a korona nincs a helyén. Egy sváb család padlására rejtették, akiket később kitelepítettek Németországba. A megüresedett házat egy Felvidékről elűzött család kapta, akik tovább őrizték a padláson, és csak a rendszerváltás környékén került vissza eredeti helyére.
Az 1956-os forradalom idején a falu élelmiszercsomagokat küldött a pesti kórházaknak és a fővárosi éhezőknek. A forradalom leverése után megtorlások következtek
Bár a XX. század nagyon megviselte a települést, de a rendszerváltást követően a község közélete és kulturális élete is új lendületet vett.
Álljon itt végezetül a település közepén lévő Kiscuki köz rövid története. Valaha egy ház állt a helyén, amiben előbb egy pékség, később egy kis boltocska volt. A boltocskában „Pék néni” cukorkákat, édességeket, cigarettát, papír-írószert árult. Az itt kapható cukorkák miatt a gyerekek nevezték el a kis boltot „kiscukinak”. Amikor a régi ház 2017-ben elbontásra került és megépült a helyén a köz, akkor nevet kellett adni az új közterületnek. Több variáció is felmerült. De a bogdányiak leginkább a régi boltnak szerettek volna emléket állítani ezzel a névvel. További érdekesség, hogy az elbontott épület gerendáiból készült a köz oldalfala is (újrahasznosítás). Ezen a falon a település helytörténetének fontosabb évszámai és eseményei vannak feltüntetve kis táblákon. Ezekből megtudható, hogy milyen régi, összetett és sűrű múltja van a településnek. A közelből indul a nemzetiségi tanösvény is.
De nem csak múltja van a településnek. A település közepén ez a köz az iskolát és az óvodát köti össze, amelyek tele vannak gyerekekkel, így van jövő is. A köz átadásának is egy szép szimbólikus mozzanata volt, amikor az akkori Képviselő-testület és valamennyi korábbi polgármester, illetve elhunytnak képviselője, egymás mellett ült az átadáson, jelezve, hogy bár sokszínű a település és lehetnek ugyan különbségek, de azért mégis egy összeforrt és élő közösséget alkot. Bogdány ma is egy életerős település, amit a sok gyermek születése és a sok helyi program is jelez.
Szöveg: Rokfalusy Balázs
kép: Milotai Richárd
