Megkopott obeliszk, pálos romok, orbitális szél. Pilisszentlélekről indulva jutottunk fel a Hirsch-oromra, a Visegrádi-hegység kevésbé ismert csúcsára, ahol bátran elmélkedhetünk a múltról és merenghetünk a jelenben, na meg a végeláthatatlan erdőkben.
A pandémia óta inkább kerülöm azokat a helyeket, ahol hemzsegnek a turisták. Dobogókőről és Prédikálószékről egy évben több ezer kép készül, na de mi a helyzet az Árpádvárral, a Nagy-Cserepes-tetővel, vagy éppen az Ördög-küllőjével? Utóbbiak alig ismertek a szélesebb publikum előtt.
No de vissza Pilisszentlélekre, avagy Hutára, újabban Pajkaszegre. Mert hát a közismert sorozat hozta meg a kicsiny falunak a várt – pontosabban nem várt – népszerűséget. Már nem a kolostorrom a fő attrakció, hanem Teca kocsmája, de a „polgármesteri hivatal” és egy-egy, az epizódokban látható magánház is igazi sláger lett… Egyébként akik betérnek a nagy ivóba, rendre kihagyják a környék egyik legjobb kirándulóhelyét. Az említett Hirsch-oromra mi egy téli, hómentes napon mentünk fel.
A kocsit a falu elején kialakított parkolóban hagytuk ahonnan először a pálos romokhoz vezetett az utunk. Itt csak egy keveset időztünk, majd az aszfaltos úton haladtunk egy nagyívű balos kanyarig, ahonnan egy kis emelkedőn jutottunk fel az Égett-hársig. A lombmentes koronák között felbukkant a Felső-Ecset-hegy is, mely mellett egy ismeretlen katona alussza örök álmát, kinek emlékét egy kereszt is őrzi.
Az Égett-hárs egy forgalmas erdei csomópont, szebb időben biztos itt pihennek meg a kalandorok. Megtudhattuk, hogy az adott helytől Dobogókő 6,4 kilométerre van, ám ez az adat egy kicsit mindig becsapja az embert. Ugyanis a természetben járva sokkal inkább az a mérvadó, hogy mennyi a szintkülönbség. Ennek kapcsán fel is idéztük a Magas-Tátrához fűződő emlékeinket, ahol bár a térképen egy 14 kilométeres körtúrát jelöltünk ki magunknak, végül a mintegy 2000 méternyi szint annyira megedzette a lábunkat, hogy az utolsó métereket már vízhólyagoktól duzzadó talpakkal és bokákkal tettük meg.
Egyre magasabbra érve előbb a romokra nyílt remek kilátás. A faluból néha egy-egy kutya csaholása szűrődött csak fel a Felső-Ecset-hegy lábához, ahol már igen erősen fújt a szél. A sálat otthon felejtettem, ami elkélt volna, ugyanis a kis kaptatón megizzadtam. Jó tanács: ha a síkvidéken jó az idő, akkor azért legyetek szkeptikusak, főleg télen.
Pár perccel később útelágazódáshoz érkeztünk. Balra menjünk vagy jobbra? Utóbbi volt számunkra a jó irány, hisz a piros jelzésű út vezet a Hirsch-orom és a pilismaróti Miklós deák-völgyi-tavak felé is. A gerincen átjutva a távolban már feltűnt a Duna is, közeledtünk úti célunkhoz. Bár napokkal korábban bőséges égi áldás áztatta térségünket, már nem volt saras a terep, az erős szél miatt a talaj felső rétege hamar kiszáradt.
A szabadban könnyen rádöbbenhetünk, hogy a természet tekinthető a legnagyobb művésznek. Ellenben az orrukat fent hordó, magukat két ecsetvonástól hatalmas tudású önjelölt festőknek tartó személyekre oda sem kellene figyelnünk, a farontó bogarak lekörözik őket. Az apró élőlények úgy gondoskodtak egy kiszáradt, elpusztult törzs „elfogyasztásán”, hogy az maga volt a csoda. Mint apró darabjaira hulló LEGO-torony, úgy hullott, porlott szét a puhává váló csonk.
Ahogy a nap néhány pillanatra utat tört magának a sűrű szürke fellegek között, úgy csillant fel és vált aranysárgává a széles, lankás Malom-völgy egy-egy szeglete. Kísérletezésre nem volt sok idő, másodpercek alatt változott a táj. Hol az előtérben lévő fák, hol a dobogókői torony és környezete kapott egy kis megvilágítást.
Az útjelzések felújítása jelentéktelennek tűnő, ám kétségkívül fontos feladat, pláne akkor, ha éppen a törzs ledobja magár a megfestett kérgét. Na de azért mégis múzeumban lett volna a helye annak a példánynak, melyet mi is a magasba emelhettünk.
Végül elértük a Hirsch-oromnál lévő obeliszket, melyet a felirat szerint hazánk ezer éves fennállása alkalmából emeltek. Mellette állva merengtünk kicsit a tájban, igaz az erős széllökések miatt a madarunkat nem mertük felküldeni, ugyanis valahol a Malom-völgy sűrűjében ért volna földet. A padon vacogtunk, ellenben a kis esőbeállóban kellemesebb volt az atmoszféra. Az augusztusi csillaghullás remek lehet innen.
Visszafelé haladva már egyre barátságtalanabbá vált az időjárás, szemergett az eső, így séta helyett kocogva tettük meg a ránk váró kilométereket. Aztán a csapadék megszűnt és egy gyönyörű naplementével zártuk a Hirsch-oromi túránkat.
Walczer Patrik, e sorok szerzője, újságírói hivatása mellett szenvedélyes természetjáró, aki a kirándulásaira sosem felejti magával vinni a fényképezőgépét. Kedvelt célpontja a Magas-Tátra és természetesen a Dunakanyar. A jól ismert túracélpontok látogatása mellett egyre gyakrabban keres fel rég elfeledett ösvényeket vagy járatlan erdőket. Ha szeretnétek a többi képét is megnézni, keressétek fel és kövessétek be az instagram oldalát
