Sose becsüld le a hegyet! – akár ez is lehetne a jelmondata annak a körtúrának, ami természetesen érinti a Dunakanyar egyik legkülönlegesebb helyét, a zebegényi Remete-barlangot is. Túrabakancs erősen ajánlott, főleg akkor, ha a „sárga kereszt” jelzésen akarunk feljutni a csodás panorámával bíró helyhez.
A kirándulás napja egy átlagos szombatnak ígérkezett: kicsit borús reggelre ébredtünk és bár délutánra jó időt mondtak az időjósok, csak kabátban mertünk útnak indulni. Épphogy elértük a szobi kompot – meglepett, hogy a 8:50-es járaton is teltház volt – szinte néhány perc múlva ki is kötöttünk a túlparton.
Búcsút intettünk a jegyszedőnek, majd a 12-esen gurultunk végig Zebegényig, ahol túratársam némileg meglepődött. Az országút mentén található feszületnél imára kulcsolt kézzel fohászkodott egy idős asszony, aki minden bizonnyal friss virágot is vitt a kereszthez. Ritka, de még vannak olyanok, akik annyira fontosnak tartják a hitüket, hogy a helytörténet szempontjából fontos helyszíneken is elmondanak egy Miatyánkot.
Nagyjából negyed tíz felé parkoltunk le a zebegényi templomnál: ezek szerint még korán volt, mert rajtunk kívül csak egy kocsi állt az út mellett és csak néhány helyi sétálgatott a főtéren. Elindítottunk a Mapy.cz nevű túraalkalmazást, benyomtuk a követést – amerre megyünk, úgy zöld csíkot húztunk a térképen – majd a „sárga kereszt” jelzésen indultunk el a hegy felé.
Az utolsó házakat is elhagyva szépen lassan emelkedni kezdett a terep, előbb a kabát, majd a pulcsi is lekerült. Az út egyre szűkült és közben feltűnt a Duna, majd a túlpart és a Maróti-hegyek is szépen láthatóvá váltak. Az első kilátópontnál egy kis szaletli várja a kalandorokat, sőt a szikláról szépen belátni a környéket. Egy kedves túratárs még a grillezési lehetőségekről is gondoskodott, a tűzrakóhelyre egy rácsot is ráhelyezett, így aki arra jár, vigyen magával némi szalonnát vagy más finomságot.
Időközben feltűnt, hogy a fehér-lila keltikék mellett rengeteg tavaszi hérics borítja a hegy Duna felőli oldalát.
A sárga virágok egy kis színt vittek a még csak ébredező természetbe, a szélben játszi könnyedséggel hullámzó szirmok és a fák rügyei jelezték: végre magunk mögött hagytuk a telet.
Ennél a pihenőhelynél egy kicsit elgondolkodtam. A térkép bár cikk-cakkosnak jelezte az utat (ebből mindig sejtem, hogy kemény túra vár ránk), ezidáig könnyen vettük az akadályokat. Vajon hol szoktak megsérülni a kirándulók? Úgy tíz-tizenöt perccel később választ is kaptam a kérdésemre: a domboldal meredekebb lett, az ösvény beszűkült, sőt volt olyan szakasz, ahol még bakancsban is nehezen haladtunk végig, a poros talajon megcsúszott sportcipők nyomait fedeztük fel. Na igen, megfelelő lábbeli nélkül nincs helye a kirándulóknak az erdőben
Kemény kis kaptató következett, ahol szaporábbá vált a légzésünk és pulzusunk is felgyorsult, de végül feljutottunk a Dobozi-oromhoz. Itt megmentőként várt ránk egy kidőlt fatörzs, áldásnak bizonyult a héricstenger közepében pihenni.
Némi frissítőt követően el is értünk a Remete-barlanghoz vezető elágazáshoz és valójában itt jött az igazi meglepetés. Gyerekkorom óta fel akartam fedezni a helyet és mindig is úgy képzeltem el, hogy lankás, könnyen járható út visz oda. Nos, az álomvilágomból hamar kizökkentem, fától fáig ereszkedtem a poros, csúszós úton. Hiába néztem a Mapy-t, egyes szakaszokon nem is láttam a nyomvonalat és bizony néhány obszcén kifejezés is elhagyta a számat. Társam bakancsa jobban csúszott, ő óvatosabb volt, az én bejáratott és sokat látott lábbelim ezúttal sem hagyott cserben. Nagy megkönnyebbülést váltott ki, mikor elértünk a barlanghoz, igaz az utolsó 50-60 méteren lefelé kellett mászni a szikláknál.
Az első tapasztalat, hogy érdemes 9 óra körül elindulni a barlanghoz, ugyanis 10 óra után hatalmas tömegre kell ott számítani. Bár aznap mi volt az elsők, utánunk 10-15 perccel újabb és újabb csoportok érkeztek.
Szöveg és fotók: Walczer Patrik
